Már egy hete csak a mamára gondolok
mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán.
Nem szidott, nem is nézett énrám.
S a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő…
Most látom, milyen óriás ő…
Szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
